Cikksorozatunk első részében bemutattuk a „biopszichoszociális” gyógyítási modell elemeit, a beteg terápiához való hozzáállását körülíró kifejezéseket („compliance”, „adherence” és „persistence”) és azok tartalmát, majd a második részben elemeztük azt a speciális kommunikációs háromszöget, amely a gyermekgyógyászatra jellemző (szülői jelenlét).

A megfelelő vagy éppen nemmegfelelô beteg-együttmûködés mögött meghúzódó tényezôk sokfélék lehetnek, és sokféleképpen csoportosíthatók.

A terápiahûség témakörének központba kerülését jól alátámasztja, hogy az elmúlt évtizedben több nagy nemzetközi egészségügyi szervezet is átfogó kiadványt közölt a gyógyszerelési, illetve gyógyszerszedési problémákról.

Sorozatunknak ebben a részében röviden arra térünk ki, hogy a magyarországi empirikus felmérések alapján mely faktorokra érdemes különösen odafigyelni, akár az egészségpolitika, akár a betegegyüttműködés fejlesztésében közreműködő sokféle szereplő szemszögéből. 

Az intervenció eredményességének esélye annál nagyobb, minél több faktorra gyakorolunk egyidejűleg hatást, illetve minél komplexebb a terápiahűség javítását célzó törekvés.  Figyelembe véve azt is, hogy a gyakorlatban a reális ráfordítások mellett mely adherencia-javító lehetőségek valósíthatóak meg, a fő csapásirányok az alábbiak.

Mind egyéni, mind rendszerszinten az összefüggések lényege, hogy rövid távú biztos vagy potenciális többletköltségeket cserélünk be hosszú távú pénzügyi megtakarításokra. A terápiahűségbe történő jelenbeli befektetések tehát jövőbeli megtakarításokat jelentenek, és fordítva, a terápiahűség elhanyagolása jövőbeli többletköltségekkel jár. A helyes közpolitika-alakításhoz alapvetően szükséges, hogy ezt mindenkor tisztán lássuk, a mai magyarországi aktualitások tükrében pedig – amikor a gyógyszerkassza radikális megkurtítása van napirenden – ez minden korábbinál fontosabb.