A következô lényeges tényezôcsoport a terápiával összefüggô faktoroké. Bizonyítottan fontos szerepe van az adagolási módnak és gyakoriságnak. Ritkábban adagolandó parenterális készítmények alkalmazása esetén a beteg-együttmûködés jobb, mint napi egyszeri vagy többszöri adagolású orális gyógyszereknél. Ennek jelentôs terápiás hozzáadott értéke lehet krónikus mozgásszervi kórképek vagy pszichiátriai betegségek esetén. A potenciálisan súlyos vagy kellemetlen mellékhatások elrettenthetik a betegeket. Fontos a terápiahossz és a korábbi terápiák eredménytelensége is: a szembesülés az élethosszig tartó gyógyszerszedés szükségességével nyomasztó lehet a beteg számára, a korábbi terápiás kudarcok pedig a gyógyszeres kezelés eredményességébe vetett bizalmat ássák alá. A gyakori terápiaváltást a szakirodalom gyakran említi negatív tényezôként, a megfontolt készítménycsere ugyanakkor növelheti is az adherenciát. A gyógyszer fizikai megjelenése, a kombinációs terápia, valamint a gyógyszerhez kapcsolódó szolgáltatások szintén a betegegyüttmûködés befolyásoló tényezôi lehetnek.
Az orvos és gyógyszerész szerepe meghatározó az adherencia fenntartásában. Kiemelten lényeges a kezelés vagy konzultáció személyessége, megfelelô idôtartama. Fontos szerepet játszanak azok a rituálék és külsôségek, amelyek az orvosba vagy gyógyszerészbe vetett bizalmat erôsítik. Az egymásnak ellentmondó orvosi utasítások (pl. háziorvos és szakorvos között), a helytelenül megfogalmazott – túl puha vagy éppenséggel túl kemény – üzenetek nagyon nagy károkat okozhatnak, éppúgy mint az, ha a beteg bármilyen módon azzal szembesül, hogy az orvos által adott információk (pl. a gyógyszer árára, kiadhatóságára vonatkozóan) tévesnek bizonyulnak. Ha a páciens az orvos kommunikációs melléfogásai hatására odáig jut, hogy szakmai felkészületlenséget gyanít, úgy az utasítások követésének esélye vajmi csekély. Kihatással van ezen felül a betegre az is, ha az orvos bármilyen módon láthatóvá teszi elégedetlenségét munkájával vagy munkahelyével kapcsolatban.
Végezetül egyáltalán nem elhanyagolhatók annak az egészségügyi ellátórendszernek a jellemzôi, amelyben a beteget kezelik. A rendelô vagy gyógyszertár fizikai megjelenése és megközelíthetôsége, a kényszerû várakozás idôtartama, a személyzet viselkedése, az igénybevétel szabályainak állandósága vagy éppen változékonysága alapvetô fontosságú lehet. Mindez azért érdekes és lényeges, mert a gyógyszeres kezelés hatékonyságát olyan környezeti tényezôk is aláaknázhatják, amelyekre a kezelôorvos vagy a gyógyszerész közvetlenül képes hatni, ám nem feltétlenül gondol rájuk.
Az elmondottak alapján a beteg szubjektív észlelésével összefüggô befolyásoló tényezôk kiemelten fontosak. A terápia objektív „klinikai” paraméterei a beteg-együttmûködés szempontjából kritikusak, de a leghatékonyabb gyógyszer értékébôl is sokat elvesz, ha az a környezet, amelyben a beteg elôször megismerkedik a terápiával, elrettentô. Nem számíthatunk intenzív beteg-együttmûködésre akkor, ha a vizsgálatok, a konzultációk, illetve maga a gyógyszerkiváltás a betegre fizikai vagy pszichés terhet ró. Egy koszos, lepukkant rendelô, amelyben a beteg kelletlen és bárdolatlan kisegítô személyzettel szembesül, vagy ahol a szakszemélyzet magánjellegû tevékenységei a várakozó páciens számára is láthatók, erôs bizalmatlanságot szül, és a beteget elfelé tántorítja. Az allopátiától való elfordulásban és az alternatív gyógymódok népszerûségének növekedésében kulcsfontosságú tehát az ellátás elszemélytelenedése: míg az alternatív gyógymódok esetében a betegek részesei lehetnek olyan rituáléknak, amelyek a placebohatás révén segítik gyógyulásukat, addig a „nagy” ellátórendszerbôl nemcsak ezek hiányoznak mindinkább, hanem az orvos és a beteg közötti minimálisan elvárható személyes kontaktus is.
Érdekes kérdés az egyes tényezôk és a beteg-együttmûködés szintje közötti kapcsolat iránya és szorossága is. Bizonyos faktorok esetében az összefüggés egyértelmû: a kedélybetegségek és szenvedélybetegségek például minden vizsgálat szerint negatív hatással vannak a beteg-együttmûködésre. Más tényezôk esetében a korreláció egy bizonyos pontig pozitív, azt követôen azonban inkább negatív. Megfigyelhetô például, hogy két vagy három tabletta párhuzamos fogyasztása többeknél növeli a gyógyszerszedési fegyelmet (a betegben jobban tudatosul a gyógyszerelés), akkor azonban, ha a beszedendô tabletták száma még tovább nô, az terhessé válhat a beteg számára, és ronthatja az együttmûködés szorosságát. Más tényezôk esetében a vizsgálati eredmények egymásnak ellentmondók. Kísérleti körülmények között például összefüggéseket sikerül kimutatni a gyógyszer színe és alakja, valamint a készítmény betegek általi elfogadottsága között, a valós élet körülményei között azonban – legalábbis a gyógyszer-felhasználási adatokat tekintve – nem figyelhetô meg egyértelmû kapcsolat.
Ellentmondásos a térítési díj szerepe is, amire sokan és sokszor hivatkoznak. A térítési díj hirtelen megnövekedése rontani fogja a beteg-együttmûködést akkor, ha a beteg gyógyszerköltsége ezáltal kívül kerül azon az árrugalmatlan tartományon, amelyen belül az árváltozásokra a betegek a piackutatási eredmények alapján semmilyen lényeges reakciót nem mutatnak. A kismértékû térítésidíjváltozásoknak a beteg-együttmûködésre gyakorolt hatása azonban nem szignifikáns. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a térítési díjak és támogatási kulcsok meghatározásánál az egészségpolitika hová és miként nyúl: míg egyes intézkedések semmilyen kárt nem okoznak, a fûnyíróelven történô támogatáscsökkentésnek a látszólagos pénzügyi megtakarítás dacára súlyos közvetett költségei lehetnek.
Az első részhez kattintson IDE
