– Mennyire népszerű hivatás ma a gyógyszerészet?
– A jelentkezők és a felvett hallgatók arányát tekintve az elmúlt években ismét növekedett a gyógyszerészet népszerűsége – és csaknem eléri azt a szintet, ami a privatizációt követő években volt – ami részben a foglalkozási doktori cím adományozásával is magyarázható. Pozitív jelenség, hogy egyre több fiú érdeklődik a gyógyszerészet iránt, ami megállíthatja a szakma teljes elnőiesedését. A kedvező változások ellenére a gyógyszerészek erkölcsi és anyagi megbecsülése elmarad a megérdemelttől, mivel a közvélemény elsősorban kereskedelmi egység működtetőjének tekinti őket, nem pedig a gyógyítás aktív részesének. Meggyőződésem, hogy a gyógyszerészi gondozás, valamint a betegágy melletti gyógyszerészi tanácsadás általános elterjedésével és színvonalas művelésével a gyógyszerészek hazai megítélése kedvezően változhat, azonban ehhez hosszú évek következetes munkája szükséges.
– Mit gondol az új szakképzési szisztémában rejlő lehetőségekről?
– Az alaposan megreformált új szakképzési rendszer a gyógyszerészet mindhárom alapszakterületét érinti (gyógyszerellátás, ipari gyógyszerészet, kórházi/klinikai gyógyszerészet). Tisztemből adódóan én csak a saját területemet érintő változásokhoz fűznék egy-két gondolatot. A jelenlegi intézeti gyógyszerészi alap-szakágakhoz, mint kórházi-klinikai szakgyógyszerész, klinikai laboratóriumi gyógyszerész, illetve klinikai mikrobiológiai laboratóriumi gyógyszerész, olyan ráépített szakok választhatók, mint onkológiai gyógyszerészet, infektológiai gyógyszerészet, pediátriai gyógyszerészet, gyógyszer-információ/terápiás tanácsadás, parenterális gyógyszerelés, klinikai radiogyógyszerészet vagy éppen a toxikológia. A korábban külön definiált kórházi és klinikai alapszakok összevonása célszerű és életszerű volt, így jobban igazodik a mindennapi gyakorlathoz.
Az új struktúra modulárisabb rendszere rugalmasabban képes kiszolgálni a folyamatosan változó igényeket, a korábbi tudományterületi felosztottság helyébe munkakör-orientált képzési irányok léptek. Az új ráépített szakágakat az utóbbi évek fejlődési irányainak megfelelően határozták meg, mivel a terápiás lehetőségek bővülése miatt szükségessé vált ezeken a szakmai területeken speciális jártasságú, elmélyült ismereteket birtokló szakemberek képzése, illetve alkalmazása. Nem hallgathatom el, hogy a korábbi rendszerrel kapcsolatban lényeges és jogos kritikaként fogalmazódott meg, hogy a graduális képzéshez képest csekély tudás többletet adott a leendő kórházi-klinikai szakgyógyszerészek számára, illetve a gyakorlati képzés igen passzív (mondjuk ki, elégtelen) volt.
Tény azonban, hogy a gyakorlati képzés eddigi hiányosságait az új rendszer is csak akkor képes orvosolni, ha a tematika konkrét, kötelező klinikai gyakorlati óraszámot ír elő a főbb területek (belgyógyászat, kardiológia, SBO, trauma stb.) kellő mélységű megismerése érdekében. A gyakorlati képzés jelentős megszigorítása egyébként előremutató módon harmonizálna a Kórházi Gyógyszerészek Európai Szövetsége (EAHP – European Association of Hospital Pharmacists) most formálódó ajánlásával is. A korábbi szakképzési rendszerben a kórházi, illetve klinikai szakirány túl átfogó területet fedett le. Ezek oktatása most is meghatározó jellegű, de fontos, hogy lehessen további részterületekre szakosodni, és azt a lehető legmagasabb szinten ismerni és művelni. Elég példaként csak az onkológiát vagy az infektológiát említenem, amelyek speciális ismeretanyagot követelnek az ezzel foglalkozó kórházi gyógyszerészektől. Természetesen nem érthet mindenki mindenhez a legmagasabb szinten, de ha van a kórházon belül néhány ütőképes csapat, amelynek a tagjai között – a maguk többlettudásával – a kórházi-klinikai gyógyszerészek is jelen vannak, akkor már csak kis lépés választ el minket a nyugati modelltől, ahol az intézeti gyógyszerészek az orvosokkal alkotnak közös gyógyító teamet. Az idősebb generáció egyetemi képzése nem a kórházi gyógyszerészetről szólt. Ez nem is lehetett feladat, mivel speciális területről van szó, így nem meglepő, hogy nem volt klinikai gyakorlat, nem hallottunk semmit (vagy keveset) a kórházak működéséről, felépítéséről, vezetéséről, támogatási rendszeréről. Tulajdonképpen a kórházi/klinikai gyógyszerészeti ismereteket mindenki a munkahelyén sajátította el. Néhány éve ezen a vonalon is némi változás történt az oktatásban, mivel kötelező minden hallgató számára a kórházi gyógyszerészi gyakorlat. Tény azonban, hogy a kórházi gyógyszertárak erősen eltérő feltételekkel bírnak (ez alatt tárgyi és személyi feltétel egyaránt értendő), így nagyon nem mindegy, hogy a jó szerencse melyik intézményhez vezényli a végzős hallgatót.
– Van elég oktató ehhez?
– Szerintem nincs. Kórházi gyógyszerészből eleve kevesebb van a kelleténél, és mint tudjuk, a szakmáját jól ismerő szakember még nem oktató. Más valamit tudni, és más a tudást eredményes módon átadni. Ez utóbbihoz különleges érzék kell. A szakosodás során intenzív gyakorlati és elméleti képzésre van szükség gyakorlatias, tapasztalt, szakmailag elismert, fiatalos lendületű oktatók irányítása mellett.A kórházi/klinikai gyógyszerészet elméleti tananyaga, illetve gyakorlati képzésének tematikája nincs egyértelműen meghatározva és szükség lenne további jó tankönyvekre, szakkönyvekre, amelyeknek feladata lenne részletesen bemutatni, feldolgozni egy-egy szakterület speciális ismeretanyagát.
– Hány gyógyszerész dolgozik ma a fekvőbeteg-ellátó intézetekben?
– Teljesen friss adatot nem tudok mondani, de a 2011-es OSAP-adatok szerint 118 kórházi gyógyszertárban 413 gyógyszerész dolgozott. A hatályos kormányrendelet alapján 2013. évre 19 hiányszakmát határoztak meg valamennyi megye tekintetében, de ezek között a kórházi-klinikai gyógyszerészet nem szerepelt, azaz hivatalosan nem minősül hiányszakmának. De ennek ellenére úgy vélem, a létszámhelyzet rendkívül rossz, amit alátámaszt a Kórházi Gyógyszerészek Európai Szövetsége (EAHP) 2010-es felmérése is. Míg az Európai Unióban 100 ágyanként átlagosan 1 kórházi gyógyszerész vesz részt a betegellátásban, addig Magyarországon 1 gyógyszerészre 200 kórházi ágy jut. Az EAHP-felmérés 30 ország adatait elemzi, és sajnálatos módon hazánk – az előbb említett siralmas adattal – az utolsók között szerepel. Csak összehasonlításul: a követendő képzés kapcsán korábban már megemlített Egyesült Királyságban 3,5 gyógyszerész jut 100 kórházi ágyra, ami hétszerese a mi adatunknak. A korfa az orvosokéhoz hasonlóan a kórházi gyógyszerészek körében is öregedő tendenciát mutat. A már említett 2011-es felmérés szerint a nők átlagéletkora 47,2 év, a férfiaké 44,2 év volt. Annyi kedvező változást viszont elmondhatok, hogy az elmúlt 1-2 évben sikerült megállítani ezt a trendet, mivel a fiatalok, úgy tűnik, kedvet kaptak a kórházi munkához. Egyre több ifjú kolléga választja ezt a szakmailag nagyobb kihívást jelentő területet. Ha továbbra is Európa sereghajtói akarunk maradni, akkor a jelenlegi létszám pontosan elegendő. Amennyiben viszont fel akarunk zárkózni ez európai átlaghoz – az élmezőnyre gondolni sem merek –, akkor a jelenlegi létszám duplája szükséges.
Alapvető problémánk, hogy az egyes speciális szakterületeinken – amelyek esetében a nemzetközi gyakorlat általában messze előttünk jár, mint például a betegágy melletti gyógyszerészi tanácsadás, a betegre szabott gyógyszerelés, a citosztatikus keverékinfúziók készítése, a szupportív terápiák felügyelete stb. – a hazai kórházi gyógyszerészetnek esélye sincs a felzárkózásra mindaddig, amíg legalább a minimumfeltételek szerint szükséges létszám nem biztosított, valamint a szegényes és hiányos tárgyi feltételek alapvetően meg nem változnak.
– Mennyire ismerik el a munkájukat az orvosok?
– A szakmai elismertséget egyedül magunkon kérhetjük számon, az teljes mértékben személyfüggő. Kizárólag kellően megalapozott és adekvát tudással várhatunk el valódi, széles körű elismertséget. Egy felkészült, megfelelő módon kommunikáló gyógyszerészben az orvosok nagyon hamar felfedezik azt a segítséget, azt a szakmai pluszt, amelyet munkájuk kiteljesítése érdekében nyújthat a kórházi gyógyszerész. Fontos szabály azonban a „határvonalak” tiszteletben tartása, mivel két külön szakmáról és eltérő kompetenciákról van szó. A beteg mellett a betegért nekik is és nekünk is vannak feladataink. A betegbiztonság és a gyógyszerelés biztonságának fokozott előtérbe helyezése olyan közös platform, ahol az orvos és gyógyszerész aktív együttműködése eredményezhet egy jelentős szakmai közeledést, együttműködést, egymásra számítást, illetve végső soron egymás speciális tudásának kölcsönös elismerését, megbecsülését.
– A GYEMSZI szorgalmazta, hogy a kiszervezett gyógyszertárak kerüljenek vissza az állami tulajdonba. Mi ennek az oka, és ön szerint szakmailag is indokolt-e a „kérés”? Hogy áll ma ez a folyamat?
– A kórházi gyógyszerészek szakmai és érdekvédelmi képviselői (MGYT Kórházi Gyógyszerészeti Szervezet, Egészségügyi Szakmai Kollégium Kórházi Klinikai Gyógyszerészi Tagozat és Tanács, MGYK Kórházi-Klinikai Területi Szervezet) már évekkel ezelőtt, a kezdetek kezdetén tiltakoztak a gyógyszerellátás kiszervezése ellen. Azt a közös álláspontot képviselték következetesen, hogy az intézeti gyógyszertár jogállása, valamint a kórház jogállása minden esetben azonos legyen. Ezt szorgalmazza most a GYEMSZI is és tudomásom szerint a jogszabálynak megfelelően a visszaalakulások megkezdődtek, illetve egy-két helyen talán már le is zárultak. Ahhoz pedig nem férhet semmi kétség, hogy a leggazdaságosabb és leghatékonyabb gyógyszerellátást saját gyógyszerészi és szakdolgozói háttérrel tudja az intézmény biztosítani.
– Mennyire tudnak belefolyni a betegek edukációjába, mit tesznek a kórházban dolgozó gyógyszerészek az adherencia növelése érdekében? Van-e olyan modell, ami képes lenne javítani a betegek terápiahűségét?
– Nem igazán jellemző, hogy a hazai kórházi gyógyszerészek közvetlenül részt vesznek a betegek terápiájának kialakításában. Néhány egyetemi klinika alkalmaz ugyan egy-egy klinikai gyógyszerészt, akik aktívan részt vesznek a betegtanácsadásban, egyeztetnek az orvossal, nővérrel a terápiáról, illetve előkészítik a távozó betegek otthoni gyógyszerelését stb., azonban a szükséges kapacitás hiányában a kórházi gyógyszertárak többségének nem áll módjában érdemlegesen bekapcsolódni ebbe a munkába. A kitűzött cél természetesen az, hogy a mindennapok részévé váljon a betegágy melletti gyógyszerészi tanácsadás, a betegoktatás, de ehhez a gyógyszerészi létszámnak el kellene érnie legalább az európai átlagot. Ha a betegnek a kórházból történő távozása előtt gyógyszerészi konzultációra lenne lehetősége – méghozzá úgy, hogy a kórházi/klinikai gyógyszerésznek lehetősége lenne előre felkészülni a beteg kórtörténetéből és a gyógyszereiből – akkor sok, ma el sem hangzó kérdésre lehetne választ adni. A páciens bizalma nőne mind az orvosban, mind a gyógyszerészben, mind a terápia sikerében, és egy eredményes konzultáció jelentősen fokozná a beteg későbbi együttműködését is. Azokban a fejlettebb egészségügyi háttérrel rendelkező országokban, ahol a betegágy mellett sokkal több kórházi gyógyszerész tevékenykedik, megoldott a terápia folyamatos nyomon követése, az interakciók kiszűrése (fokozott figyelemmel az étrend-kiegészítőkre), a táplálás felügyelete, vagy éppen az otthonról behozott gyógyszerek megbízható szakmai felügyelete (igaz, nálunk ilyen hivatalosan nincs is).
Egyébként a betegágy melletti gyógyszerészi tanácsadás – mint szakfeladat nálunk is létezik – célja, hogy a gyógyszerész közvetlen osztályos részvételével elősegítse a betegek gyógyszeres terápiájának az optimalizálását. A gyógyszerek biztonságos, ellenőrzött és a terápia szempontjából optimalizált felhasználása alapvető szakmai és gazdaságossági érdeke minden kórháznak. Természetesen a szakfeladat kiterjedt és színvonalas ellátásának jelentős személyi (létszám, speciális felkészültség) feltételei vannak, megfelelő költségkihatással, és ezzel az ördögi kör ismét bezárult. Hogy a feltett kérdések kapcsán jó hírrel is szolgáljak, elmondom, hogy a napokban részt vettem az ifjú kórházi gyógyszerészek legutóbbi összejövetelén, ahol az egyik fiatal kollegina beszámolt arról, hogy az eddigi, e területen kifejtett hasznos és kitartó munkája elismeréseként felkérést kapott egy kórházi betegoktató program összeállítására, illetve lebonyolítására. Ezen felbuzdulva a jelen lévő fiatal gyógyszerészek elhatározták, hogy „kampányt” indítanak, arra buzdítva a csatlakozó résztvevőket, hogy helyi szinten valósítsanak meg havi rendszerességgel hasonló betegoktató programokat.
– Mi volt az elmúlt 2 évben a legnagyobb kihívás az önök számára? Milyen eredménnyel tudtak megfelelni például a tételes finanszírozás alá eső készítmények szigorú rendszerének?
– Folyamatosan igyekeztünk megfelelni az állandóan változó elvárásoknak. Kétségtelenül a tételes finanszírozás rendelkezéseinek betartása volt az egyik legnagyobb feladat, a kollégák általános vélekedése azonban, hogy ez nem egy sikertörténet. A rendszer szigorúsága nem okoz különösebb gondot, a problémák inkább a kvóták elosztásánál és az online jelentési rendszer alkalmazásánál jelentkeznek. Sajnos kellő előkészítés nélkül, a legalapvetőbb szakmai szabályok figyelmen kívül hagyásával indult el a rendszer és az utólag megfogalmazott követelményeknek némi fáziskéséssel próbáltak a kollégák eleget tenni. Nem egyszerű a gyógyszertár – kezelőhely – és az Országos Egészségbiztosítási Pénztáregyüttműködésének a koordinálása sem, és mindemellett nagyon súlyos lehet az esetleges hibák pénzügyi vonzata is. A tételes finanszírozású készítmények köre május 1-jével tovább bővült. Ez további mennyiségi növekedéssel jár, de a legnagyobb problémát ebben az esetben is a még készletben lévő gyógyszerek elszámolása, illetve a rendszerből történő kivezetése jelenti.
– Mit gondol a beharangozott központosított közbeszerzés szisztémájáról? A megtakarítási lehetőségekről? Mely kórházaknak lesz ez előnyös? Van értelme?
– A központosított közbeszerzés előkészítése során minden kórház megadta a beszerzési adatait, ami alapján megtörtént az adatok validálása, és a hatóanyagok kiválasztása. Nem volt megfelelő visszajelzés, itt-ott hallott információkat osztottak meg a kollégák egymással. Érthető, hogy ilyen tömegű adat feldolgozásához idő kell, de egy közbeszerzési eljárás előkészítése során szükséges a reális és betartható határidők meghatározása. A központosított közbeszerzéssel kapcsolatos tájékoztatók nem minden esetben nyújtottak elegendő információt, néha ellentmondásos válaszokat adtak a kérdésekre, a megadott határidők pedig folyamatosan és követhetetlenül tolódtak. A várható megtakarítást a 2011. évi adatok alapján kalkulálták, ami eleve torzulást visz a rendszerbe. A kedvezmények tekintetében vélhetően a kisebb intézmények járnak jól, míg az adott hatóanyagból nagyobb mennyiséget felhasználó kórházak számára előfordulhat, hogy a korábbi beszerzési áraikhoz képest drágábban jutnak a gyógyszerhez.
Első közelítésben régiónkénti csoportosításban lehetett volna a közbeszerzést kiírni, ami talán könnyebben kezelhető adatmennyiséget jelentett volna. A beszerzések tervezésénél gondot jelent, hogy meddig gondolkozzunk előre, mire számíthatunk, mi alapján állapodhatunk meg a cégekkel. Ugyanakkor a cégek is bizonytalanok, kinek mit, meddig ígérhetnek. Sajnos az elkeserítő mértékű alulfinanszírozottságot a központosított közbeszerzés sem oldja meg. Nehéz úgy nagyívű szakmai stratégiát megfogalmazni és megvalósítani, ha napi szinten olyan problémákkal kell foglalkozni, hogy épp melyik beszállító nem szállít a lejárt tartozásállomány miatt
