Míg korábban az elhízást csupán számos krónikus betegség rizikófaktorként tartották számon, mára már az együttesen jelentkező szívelégtelenség, krónikus vesebetegség (CKD) és a T2DM közös, indító kockázati tényezőjeként tekintenek a zsigeri elhízásra. A definitív kórképek összekapcsolódása nyomán néhány évvel ezelőtt új betegségként azonosították a szív-vese metabolikus szindrómát (kardiovascular-kidney-metabolic syndrome – CKM-szindróma). A ma már rendelkezésre álló, különböző hatásmechanizmusú gyógyszeres terápiák egyszerre képesek csökkenteni a kardiovaszkuláris és a krónikus vesebetegség, valamint a szívelégtelenség kockázatát.
Az obezitás a teljes társadalmat és klinikumot átfedi, nincs olyan orvosi szakterület, ahol ne jelenne meg, mint rizikófaktor. A komplex, progresszív kórképet kóros zsírfelhalmozódás jellemezi, világszerte 1 milliárd embert érint és járványszerűen terjed. A magyar populáción belül mintegy 34 százalék az elhízottak aránya, 2,7 millióan élnek 30-as BMI felett, minden negyedik magyar elhízott. Míg az arab államokban vagy a közel-keleten a nők körében gyakoribb a túlsúly, idehaza a kövér férfiak vannak többen. Az életkor előre haladtával az obezek aránya szignifikánsan növekszik, de a hazai helyzetet súlyosbítja, hogy a gyermekek egyharmada már 11 éves korára túlsúlyos vagy elhízott itthon.
Az obezitás során a szervezetben felhalmozódó zsírszövetek mediátorai krónikus gyulladást tartanak fenn, ám míg a subcután elzsírosodás alacsonyabb, a zsigeri szervekre is kiterjedő már magas kockázati tényezőként jelentkezik.
A BMI emelkedésével párhuzamosan számos betegség kockázata is megnő. Az elhízottaknak 50 százalékkal nagyobb az esélye a cerebrovaszkuláris betegségek kialakulására, és 87 százalékkal magasabb a szívelégtelenség rizikója. Igazolták az obezitás szerepét 13 daganatos betegség esetében is: a hasűri daganatok megjelenését 60 százalékban az elhízásnak tulajdonítják. 30 feletti BMI esetén meredeken emelkedik a halálozás kockázata, átlagosan 5,6 évvel rövidül meg az élettartam. Míg egy normál BMI-vel rendelkező egyén 80 százalékos eséllyel éri meg a 70 éves életkort, addig a 30 feletti tartományba tartozóknál ez az arány már csak 60 százalék.
Nincs orvosszakmailag preferált diétás módszer, és csupán életmódváltással mindössze a betegek 5 százaléka képes tartósan csökkenteni a testsúlyát. A gyógyszeres kezelések célja azonban nem az évek során felhalmozódott plusz kilók lefaragása, hanem az életmódváltás implementálása a mindennapokba, és a remisszió megtartása.
Ahogyan a krónikus, progresszív betegségek, úgy az elhízás is folyamatos gondozást igényel, e nélkül nehéz sikerre vinni. Az orvosi kezelés célja a potenciális egészségkárosító hatások megszüntetése és a hosszú távú egészségnyereség elérése
A fogyás nem a beteg motiváltságán múlik, hanem a szervezet kalóriamegvonásra adott válaszreakcióján, amelynek befolyásolására ma már rendelkezésre állnak terápiák. Napjaink sikergyógyszereinek fejlesztésével elsősorban a T2DM kezelését célozták a gyártók (GLP-1, SGLT2, SGLT2i, DPP4-gátlók). A készítmények eltérő hatásmechanizmussal működnek, glükózcsökkentő tulajdonságaik mellett pedig pozitív „mellékhatásaként” detektálták a testsúlycsökkentő hatásukat is.
Az emésztőrendszerben termelődő endogén inkretin hormon az étkezést követően a bélben szabadulnak fel, a hasnyálmirigy inzulintermelését serkentik, növelve a jóllakottság érzését az agyban, egyúttal lassítják a gyomorürítést. Az endogén inkretin hormon hatását erősítik fel a GLP-1 gyógyszerek, befolyásolva ezzel a szervezetben természetes módon is zajló folyamatot. Hatásmechanizmusa az éhségérzet visszafogása és a sóvárgás mérséklődése, de az elfogyasztott ételmennyiség csökkenése mellett a kutatások során azt is tapasztalták, hogy a GLP-1 terápia során az ételpreferencia is változott: a kezelt betegek az egészségesebb élelmiszereket választják.
A GLP1-receptor-agonisták előnye, hogy napi egy tabletta vagy heti egy injekció formájában alkalmazhatók T2DM terápiájában, de a glükózszint megtartása mellett szív- és vesevédő hatásuk is van. Ugyanakkor mellékhatásként – akár súlyos formában – gasztrointesztinális tünetek jelentkezhetnek, mint az émelygés, a hányás, a hasmenés vagy székrekedés. A többségnél ezek a mellékhatások orvosi segítséggel uralhatók, de a klinikai vizsgálatok tapasztalatai szerint a betegek 4-8 százalékánál meg kellett szakítani a terápiát a tünetek súlyossága miatt. Hogy ilyen esetben folytatható-e a kezelés másik készítménnyel, arra egyelőre nincs válasz, mert a terápiaváltásról még nincsenek tapasztalatok.
Az obezitás gyógyszeres kezelése a kísérőbetegségeket is figyelembe véve már 27-es BMI-től is indokolt lehet, 30-as BMI felett mindenképpen megalapozott. Az elhízásbetegség – a többi krónikus betegséghez hasonlóan – tartós kezelést és gondozást igényel – a ma már rendelkezésre álló –, gyógyszeres terápia nélkül nem gyógyítható. A jövő útja, hogy az elhízás, mint népbetegség kezelésében a háziorvosoknak jusson majd a főszerep, és elsőként indikálhassák a terápiát betegeiknek, szakorvost pedig csak speciális esetekben kelljen bevonni a kezelésbe. Ezt azonban edukációs folyamatnak kell megelőznie úgy szakmai, mint társadalmi körben. Az obezitás okozta társadalmi és gazdasági terhek figyelembevételével indokolt lenne a készítmények társadalombiztosítás általi támogatása is.
Borítókép: adobestock/archív
