A vállízület a test legmozgékonyabb, és egyben egyik legsérülékenyebb területe, külső okok miatt előfordulhat, hogy átmenetileg, vagy véglegesen, részlegesen, vagy teljesen lemerevedik. A befagyott váll szindróma esetében az ízület minden külső behatás nélkül válik mozgásképtelenné, általában akkor figyelhető meg, ha valamilyen oknál fogva tartósan nem mozog a váll. Előidézhetik hormonzavarok is, többek között az inzulin működésének zavarai, vagy a már kialakult cukorbetegség. Megemeli a kockázatát a pajzsmirigyhormon funkciójának romlása, szívbetegség vagy Parkinson-kór.

Ebben a mozgásszervi kórképben a szalagok, az izmok megrövidülnek, az ízületi tok rugalmasságát veszti, a mozgások korlátozottá és fájdalmassá válnak. Emiatt a páciens még kevésbé mozgatja vállát, azonban ezzel csak súlyosbodik az állapota. A szindróma lassan alakul ki, az első 2-3 hónapban a váll nagy fájdalmak árán, de még mozgatható. A következő 4-6 hónapban csökken ugyan a fájdalom, ellenben a merevség fokozódik. Ezt követi az „olvadási időszak”, amely akár egy évig is eltarthat, ez alatt az idő alatt, fokozatosan ismét mozgathatóvá válhat az ízület. Befagyott váll esetén a betegek nyugalmi állapotban is jelentkező, folyamatos fájdalomról panaszkodnak. Mozgásuk nehézkessé válik és ez már a mindennapi cselekvésekben is korlátozza őket. Nőknél kétszer olyan gyakori az elváltozás, mint férfiaknál.

A kórképben nagy hangsúly van az időben elkezdett célzott mozgásterápián, ugyanis, ha tartósan fennáll a jelenség, akkor gyulladás alakulhat ki a vállízületben. A szindróma miatt változhat a testtartás, kísérő tünet lehet a hát- és nyak fájdalom, vagy az ellenkező oldali váll túlterhelése. Az aktív fájdalomcsillapítás terápia kúraszerűen javallott. Ha ezt megfelelő mozgásterápiával kombinálják, az izom- és ízületi funkciók helyreállnak, és teljes gyógyulás következhet be.